Varga Géza: Magyar hieroglif írás – könyvbemutató az Iparosházban
2018. március 2-án, pénteken 17.30 órától a Marcali és Környéke Hagyományőrző Ipartestület meghívására Varga Géza: Magyar hieroglif írás című könyvének bemutatóját tartották.
A megjelenteket Szaka Zsolt elnök köszöntötte, majd egy rendkívül érdekes vetített képes előadás következett. A hallgatóság megtudhatta, hogy a kiadvány témája nemcsak az írástudomány, de a nagyközönség előtt is alig-alig ismert. A Magyar hieroglif írás című kötet pedig az első olyan leíró munka, amely nyomtatásban is megjelent.
Varga Gézának több mint négy évtizedes kutatómunkája nyomán született meg ez a vaskos tanulmány, amely az emberi civilizáció alapkövének tekinthető magyar ősnyelv történetét tárja fel az érdeklődők előtt. Az írás jelkészlete mintegy 50 000 évvel ezelőtt alakulhatott ki és a különféle régészeti leletek mellett, például a népi motívumokban is jól nyomon követhető. Ezeket a jeleket korábban – helytelenül – díszítésnek vélte a tudomány és nem írásnak, mint ahogy erre a Szerző a különféle leletek révén oly érzékletesen rávilágított. A magyar hieroglif írás tehát a szójeleket használó székely rovásírás elődjének tekinthető, amit eleink fejlesztettek ki a kőkorban.
Varga Géza az írástörténeti tanulmányok sorozatban már számos kötetet jelentetett meg a magyar írásbeliség és az őstörténet témakörében.
Írta: Kiss Kálmán
Fotók: Szaka Zsolt, Kiss Kálmán
Havas túra a Sóhajok-hídjához
2018. február 25-én délután a Marcali és Környéke Hagyományőrző Ipartestület újabb túrát szervezett, a hó leesése miatt kicsit hirtelen – különösebb reklám nélkül. Ennek ellenére a Marcali Természetjárók Baráti Körének 23 tagja (és egy kutya) vett részt a 4 kilométeres túrán.
A Noszlopy iskola elől indultunk és az Arany J. utcán, majd a Vörösmarty utcán keresztül hagytuk el a várost. Az elhagyatott délnyugati szőlőhegy bejárása és a Sóhajok-hídja volt a cél.
Bosszantó, hogy a kivezető úton a hó alól is kikandikált a felelőtlen lakótársaink által kihordott hatalmas mennyiségű szemét.
A volt lőszerraktár mögötti úton ismét rácsodálkoztunk a jobb sorsra érdemes, többségében elhagyott pincékre.
A további útszakasz érintetlensége a friss hóval borított tájjal mindenkit kárpótolt a korábban látott emberi felelőtlenségért és tehetetlenségért.
Egy kivétellel: az egykori Sóhajok-hídja széthullott, romos állapota sokakat lehangolt – főleg azokat, akik már régen jártak itt és emlékeztek a régi hídra.
Azok, akik még nem jártak ezen a tájon, biztosan visszatérnek még más évszakokban is, mert az összes szépségével együtt ez is olyan hely, ahol a „madár sem jár”.
A Vereckei utca horhóján keresztül érkeztünk vissza a városba. A fehér, havas táj után furcsa volt ismét visszazökkenni az aszfaltos, sózott világba. Itt élünk…
Írta: Szaka Zsolt
Fotók: Kiss Kálmán