Marcali és Környéke Hagyományörző Ipartestület

2026. június 4-én, csütörtökön a trianoni békediktátum aláírásának 106. évfordulóján ismét megemlékezést tartottak a Nemzeti Összetartozás Napján.

A program részeként a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) felhívására, 16 óra 30 perckor – az aláírás időpontjában – a Gyümölcsoltó Boldogasszony plébániatemplomban is megszólaltak a harangok, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájára emlékeztetve.

Majd 18.30 órától, a Marcali és Környéke Hagyományőrző Ipartestület székházának udvarán lévő Trianon-emlékműnél megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvény.

A Himnusz eléneklése után a vendégeket a házigazda, Szaka Zsolt, az MKHI elnöke, a műsor főszervezője köszöntötte, majd ismertette a programot, és beszélt az emlékezés fontosságáról. Ezt követően a zalaegerszegi Rózsa-hegyről érkezett Horváth Szabina: „Szívvel-lélekkel: Énekek az emlékezés oltárán” címmel hazafias, gitáros énekekkel emelte a megemlékezés színvonalát.

Majd dr. Pozsonyi Márk önkormányzati képviselő mondott emlékező beszédet. Kiemelte, hogy Trianon emlékeztet arra, hogy a magyarságot nem a határok, hanem a közös nyelv, kultúra és az összetartozás tartja egyben. Mint fogalmazott, különösen fontosnak tartja, hogy a közösség továbbra is őrizze történelmi emlékezetét, és tisztelettel adózzon elődei előtt.

Végül a Székely Himnusz eléneklése után a MKH Ipartestület, és a KÉSZ Marcali Csoportjának elnökei hajtottak fejet és koszorúztak az emlékműnél, majd a jelenlévőkkel együtt mécsest is gyújtottak.

A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Csáki Alpár önkormányzati képviselő. A hangosításért köszönet illeti Kuti Tamást.

A trianoni megemlékezés a Nemzeti Együttműködési Alap és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósult meg.

Írta: Kiss Kálmán/MKH Ipartestület

Fotók: Pozsonyi György és Kiss Kálmán

Dr. Pozsonyi Márk önkormányzati képviselő beszéde:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Marcaliak! Kedves Emlékezők!

Vannak napok egy nemzet életében, amelyeket nem azért őrzünk meg az emlékezetünkben, mert örömöt hoztak, hanem azért, mert formáltak bennünket.

Június 4-e ilyen nap.

Trianonról sokszor beszélünk számokkal. Területekkel. Statisztikákkal, pedig a történelem valójában mindig emberi sorsokból áll. Édesanyákból és édesapákból, gyermekekből, családokból. Emberekből, akik egyik napról a másikra azt élték meg, hogy ugyanazon a földön állnak, ugyanabban a házban laknak, ugyanabba a templomba járnak – mégis idegen ország polgáraivá váltak.

A veszteség nagyságát talán éppen ezért nem a térképek mutatják meg a legjobban, hanem az emberi emlékezet. Az a sok családi történet, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Az a sok fénykép, levél és emlék, amelyet családok őriznek szerte a Kárpát-medencében, és azok a történetek is, amelyek Somogyban, itt Marcaliban is jelen vannak. Sok család őrzi felvidéki, erdélyi, délvidéki vagy kárpátaljai gyökereit. Sokak számára Trianon nem csupán történelem, hanem családi emlékezet. Amikor ma itt összegyűltünk, nem azért tesszük, hogy a múlt sebeit újra felszakítsuk, hanem azért, hogy emlékezzünk. Mert az emlékezés nem a múltba fordulás. Az emlékezés felelősség. Felelősség azok iránt, akik előttünk jártak, és azok iránt is, akik utánunk jönnek.

Gróf Apponyi Albert, a magyar történelem egyik legnagyobb államférfia a békekonferencián a magyar igazság mellett állt ki. Nem indulattal, hanem méltósággal. Nem gyűlölettel, hanem érvekkel. Talán ma is ez lehet számunkra a példa. Mert a történelem nem arra tanít bennünket, hogy haragot őrizzünk, hanem arra, hogy értsük meg önmagunkat, és értsük meg azt is, hogy egy nemzet ereje nem csupán gazdaságban vagy hadseregben mérhető, hanem abban, hogy képes-e megőrizni önmagát.

A magyar nemzet ebben adott példát a világnak. Túlélte a történelem viharait. Megőrizte nyelvét, megőrizte kultúráját, megőrizte hitét. És megőrizte összetartozásának tudatát.

Ezért ma, több mint egy évszázaddal Trianon után, nem csupán a veszteségre gondolhatunk, hanem arra is, ami megmaradt. Arra, hogy a magyar szó ma is felhangzik Kolozsváron és Kassán, Zentán és Beregszászon. Arra, hogy a magyar kultúra ma is él. Arra, hogy a nemzet határokon átívelő közössége ma is létezik. És talán erre emlékeztetnek bennünket a mai harangok is.

A harangszó mindig több volt egyszerű hangnál: Hívás, figyelmeztetés, emlékeztetés; Arra, hogy vannak értékek, amelyeket nem szabad elveszítenünk. Ilyen a hit. Ilyen a család. Ilyen a nemzet. És ilyen az összetartozás érzése.

Kedves Emlékezők!

A mi feladatunk ma már nem a múlt megváltoztatása. Arra nincs hatalmunk, de van hatalmunk arra, hogy milyen jövőt építünk. Hogy gyermekeinknek továbbadjuk-e történelmünket. Hogy megőrizzük-e közösségeinket. Hogy tudunk-e egymásra figyelni és felelősséget vállalni egymásért.

Mert végső soron nem az a kérdés, mit vett el tőlünk a történelem, Hanem az, hogy mit tudunk megőrizni abból, amit elődeink ránk bíztak.

Ha erre képesek vagyunk, akkor Trianon emléke nemcsak fájdalom lesz, hanem figyelmeztetés és tanítás is. Tanítás arról, hogy egy nemzet ereje nem a határaiban, hanem az embereiben rejlik.

Köszönöm, hogy együtt emlékezhetünk! Isten áldja Marcalit, Somogyot és a Magyar Nemzetet!„